



A világ felülete éjjel megnyugszik. A hullámzás csitul, a szelek távoznak. A világ, persze, belül folyton fortyogó, de kint, az a hártya hajszálvékonnyá feszülő lepel. A bolygók és csillagok ráecsetelve, tűnjön minél inkább úgy: ez bizony valakié, valaki jól odatette. De a világ legszebb része sosem látható. Csak elképzelhető, megálmodható, talán számításba lehet venni. Ha felkészülten várjuk, álmunkban egyszercsak megjelenik, az éjszaka egy pontján, akár egy villanás, izzó, kavargó fényplazma. Hajnalra az álmunkat elfelejtjük, de néha, tényleg néha egyvalaki úgy ébred, hogy már-már tudja, hogy mintha értené. Megkavarja a kávét reggel és vár, míg a hullámzás csitul. Kortyokban számol le a világgal, és nem feszegeti többet ébersége határait.